Közlemények
Tanévnyitó Szülői értekezlet (2013. augusztus 01. csütörtök, 19:12)
Júniusi Gyerekhét! (2013. július 03. szerda, 12:01)
Nyári élet az Aranykapu Óvodában (2012. szeptember 03. hétfő, 21:42)
Képek a Nyuszi Bölcsőde építéséről (2011. július 06. szerda, 00:23)
Bölcsis ismerkedő (2011. máj. 11. szerda, 20:49)
Öko-projekt az Aranykapu Óvodában (2011. március 28. hétfő, 00:49)
Óvodai beiratás ás ovicsalogató (2011. március 22. kedd, 05:34)
TÁMOP 3.1.5. ÓVODA (2010. október 26. kedd, 22:00)

Szűcs Mihály írása

HÁZKUTATÁS

1956 októberét mutatta a naptár. Mi akkor a Bakony szívében, Farkasgyepűn laktunk, ahol édesapám erdészként dolgozott. Házunk, egy szolgálati lakás az erdészet területén állt. Az erdészet jól körülhatárolt bekerített gazdasági egységként működött, s mint állam az államban úgy helyezkedett el a kis svábok lakta falu kellős közepén.
(Tovább: Bővebben)
Élén Gombár elvtárssal az erdészet vezetőjével, aki nem mellesleg párttitkár is volt. Alacsony, gőgös tekintetű, de sunyi főnököt kell elképzelnünk, akit azonban édesapám következetesen sohasem elvtársazott, hanem csak mérnök úrnak szólított. Gombár ugyan ezt nem tette szóvá édesapámnak, aki idősebb volt nála és párton kívüli, de mindig látszott rajta, hogy fáj neki és szerette volna móresre tanítani édesapámat.
Én akkor boldog kisiskolás voltam, talán harmadikos. Örökmozgó, éber, vézna, de mindig játékos fiúcska. Szakács Jóska barátommal, aki osztálytársam is volt (az egyik erdőmérnök gyereke) gyakran játszottunk katonásdit az erdészet gyümölcsösében, amely olyan szerepet töltött be akkori életünkben, mint a Grund a Pál utcai fiúkéban. Fafegyvereinkkel naponta elsöprő győzelmeket arattunk a bürök és csalánhadak légióin. Az erdészet kocsisaitól elcsent lópokrócokból sátrakat építettünk. Zászlónk volt, rangjelzéseink, szóval komolyan vettük mindent. Emlékszem, azokban a napokban éppen saját címerkészítésen törtük a fejünket. Az ügy érdekében a családi könyvespolcunkról leemelt Pallas lexikont is felhasználva „komoly előtanulmányokat" folytattam címerek dolgában. No, akkor, ott találkoztam először életemben a régi magyar címerrel, amelyet angyalok őriztek és a korona díszítette a tetejét. Tágra nyílt szemekkel bámultam a címert és este, amikor a lexikont újra fellapozva előhozakodtam a témával, édesapám hosszasan beszélt azokról az időkről, amikor ezt a címert használták és nagyobb volt az ország. Arra a kérdésemre, hogy miért nem ezt használjuk ma is, csak keserűen legyintett.
- Sohasem jön vissza az már fiam!
Tévedett. Pár nap múlva, egy ködös reggelen szokatlan dolgok történek. Édesapám, aki mint minden nap, úgy ezen a reggelen is elment a munkahelyére, az erdőbe, váratlanul hazajött.
Izgatottan mesélt valamit édesanyámnak, bekapcsolták a rádiót és hosszasan tárgyalták az eseményeket. Bár nem kötötték az orromra, miről beszélgetnek, de hamarosan számomra is kiderült, hiszen akarva, akaratlanul is, de szembe jött velünk a történelem...
Pár nappal később ugyanis Jóskával iskolába indultunk volna és már oda is értünk, éppen csak az országúton kellett volna átmennünk, de ezen a reggelen nem sikerült. Orosz tankok dübörögtek rajta. A Pápát Veszprémmel összekötő úton, mely a falunkon is áthaladt órákon át vonultak a tankok. Földbe gyökerezett lábbal bámultuk a dübörgő lánctalpas halálgépeket. Az út túloldalán pedig Koszorú Imre, a tanító bácsi állt és teletorokból kiabált és mutogatott nekünk, hogy menjünk haza, ma nem lesz tanítás. Összenéztünk Jóskával. A diákok vidám öröme futott át rajtunk. Nem lesz tanítás! De azért nem mentünk ám haza, néztük a tankokat!
Csak a gyomrunk kényszerített bennünket jobb belátásra dél felé. Édesanyám halálraváltan nézett ránk! Hol voltatok?
Pár nap múlva a tanító bácsi hosszú történelem órát tartott és kicseréltük a címert. Megörültem, az volt, amit nemrég a lexikonban láttam csak angyalok és korona nélkül!
Este büszkén meséltem édesapámnak, hogy lám nem lett igaza, visszajött a régi címer!
Édesapám elmosolyodott, maga mellé ültetett és azt mondta:
- Tudod kisfiam magam sem hittem benne, hogy ez megtörténhet! Nagyon fontos napokat élünk, kitört a forradalom!
Aztán sokáig beszélt az eseményekről. Arról, hogy mi történt Pesten és, hogy milyen sokan ragadtak fegyvert és hogy mi lehet a következménye.
Aznap délután váratlanul betoppant a bátyám, aki 9 évvel idősebb nálam és Nyúlon maradt az egyedül élő özvegy nagymamánál, hogy segítsen neki az őszi munkákban. Kalandos úton érkezett, hiszen összeborult a közlekedés és csak Pápáig tudott eljutni egy véletlenszerűen indított vonattal, Pápától gyalogosan jött. Mesélte, hogy Nyúlon is dúl a forradalom. Megrohanták az emberek a tanácsházát és kiszórták az utcára az őket terhelő papírokat.

Másnap újabb szokatlan dolgok történtek. Édesapám főnöke, Gombár, a párttitkár élénken érdeklődött édesanyámnál, hogy mikor kezdődik vasárnap a mise. Ők, akik korábban sohasem jártak misére, vasárnap persze ott ültek az első sorban! Először csak megnézték őket az emberek, aztán meg kinevették, mert az első sorban ülve sohasem tudták, mikor kell felállni vagy letérdelni. Mise végén megszégyenülve kullogtak haza. Nemsokára híre jött, hogy nyugat felé nyitva van a határ. A sváb lakosság megmozdult. Egyesek Ausztriába, mások Németországba távoztak. Akik visszajöttek, különös dolgokról számoltak be. Hauzer Feri, egyik osztálytársunk például egyik nap egy „örökírót"mutatott, amit kintről hoztak a rokonok. Olyan tollat, amit nem kell tintába mártogatni és mégis fog és állítása szerint sohasem fogy ki belőle a tinta.... Még a tanító néni is megnézte és kipróbálta, ő sem látott még ilyet.

Aztán komorabb hírek érkeztek véres harcokról, az oroszokról, akik megtámadták az országot. Egyik nap édesapám loholva érkezett haza azzal, hogy a szanatóriumtól nem messze a halálkanyarban a forradalmárok kilőttek egy orosz tankot. Dől belőle a benzin. Mindenki kannaszámra viszi haza... Nem kellene nekünk is hozni belőle?.... Persze, hogy hoztunk!

A következő vasárnap aztán Gombárék már újra elmaradtak a templomból és a tanító bácsi hétfőn levette a Kossuth-címert a falról, de a korábbit nem tette vissza a helyére... A falubeli svábok kisebb csoportokba gyűlve halkan, suttogva beszélték meg a legfrissebb eseményeket.
Hauzer Feri apját éjszaka egy lesötétített kocsi elvitte. Egy hónap múlva került csak haza véresen összeverve. Egy szót sem lehetett belőle kiszedni. Fia lehajtott fejjel járt iskolába, senkihez sem szólt.
Este édesapám elmondta, hogy az a hír járja, hogy begyűjtik a fegyvereket és valószínűleg neki is le kellene adni a vadászpuskáját. Ezt nemcsak ő sajnálta roppantul, hanem mi is, hiszen még a legínségesebb időkben is hol egy fácán, hol egy nyúl húsával tette változatosabbá étrendünket. Édesapám és a bátyám késő éjszakáig hallgatták a Szabad Európa Rádió híreit ,de bennünket, a nővéremet és engemet gyorsan ágyba parancsoltak.
Másnap délelőtt orosz dzsip állt meg az erdészet udvarán. Tányérsapkás tiszt szállt ki belőle dobtáras géppisztolyos katona kísérte. Elrejtett fegyvereket kerestek. Egyenesen az erdészeti pincéhez mentek Ott a mi pincénkről levágatták a lakatot és alaposan körülnéztek. Miután a krumpli és répakupacokat jól összeturkálták tovább kutakodtak. Rögtön a mi lakásunkhoz jöttek és mindenféle engedély felmutatása nélkül házkutatásba kezdtek. Édesapám nem volt otthon, reggel az erdőre ment dolgozni. Édesanyám szerint valaki feljelentett bennünket. Szerencsére nem ijedt meg, mert a második világháború végén, az oroszok bevonulásakor ő már párszor átélt ilyet. A tiszt és a katona szobáról szobára járva mindenhova bement, mindent kinyitott, feltúrt. Édesanyám a nyomukba szegődött, követte őket, hogy nem emelnek-e el valamit, mint annak idején 45-ben, amikor „Davaj csaszi" felkiáltással összeszedték a karórákat és az ékszereket. A bátyám és én némán, de kíváncsian figyeltük az eseményeket. A dermedt csendben csak a tiszt csizmájának a kopogása meg az ingaóránk halk egyenletes tikk-takk hangja hallatszott. A tiszt ránézett a pompásan faragott állványban elhelyezett órára. Látszott, hogy tetszik neki. Éppen dél volt, odakint megszólalt a templom harangja. A tiszt most a saját órájára pillantott. Valamit motyogott oroszul, valószínűleg azt mondta, hogy az óra nagyon pontos! Ekkorra én már a cserépkályhához simulva bámészkodtam, óvatosan belestem mögéje, ahova előző este játékaimat dugtam. A tiszt észrevette. Odajött, ő is benézett. Intett, hogy szedjem ki őket. Hadseregem tagjai kerültek onnan elő. Ezek a katonák azonban édesapám vadászpuskájának üres töltényhüvelyei voltak. Pirosak, feketék, sárgák.... A tiszt édesanyámra nézett. Oroszul kérdezte ugyan, de nem kellett fordítani, mindnyájan értettük. -hol a fegyver? Édesanyám egy pillanatra megdermedt. Bátyám, hogy a helyzetet gyorsan mentse, bátran előrelépett. A falon levő agancsokra és kitömött állatokra mutatott, jelezve, hogy vadászfegyverről van szó.
A tiszt újra körülnézett a szobában. Látszott, hogy megértette, amit a bátyám mutat neki. Újra megkérdezte, - hol a fegyver? Meglepetésünkre ekkor édesanyám szólalt meg: -Papa lesznyik! Mondta, vagyis. hogy apám erdész. és határozott mozdulattal az erdő felé mutatott, ami az ablakon kinézve is jól látszott tőlünk. Ezt a szót, hogy lesznyik (erdész) édesanyám nagyon jól ismerte, hiszen a második világháború alatt éppen ő varrt édesapámnak egy ilyen feliratú cirill betűs karszalagot, nehogy partizánnak nézve édesapámat kivégezzék. A tiszt az orosz szó hallatán meglepődött, bólintott, hogy érti, de tovább folytatta a házkutatást. Az ágyakat, párnákat, dunyhákat is kiforgatták, már csak a konyha volt hátra.
Hogy könnyebben tudjon édesanyám ellenőrizni, a konyhában szoktam tanulni, ezért ott volt egy kis szekrényem, amelyben könyveimet, tanszereimet és legkedvesebb játékaimat tartottam. A tiszt éppen az edények között nézett körül, amikor én óvatosan a szekrényem elé álltam, hogy azt ne vegye észre és ne turkálja össze. Láttam, hogy a szeme sarkából figyel. Odajött, félretolt engem, majd kinyitotta a kis szekrény ajtaját. A könyvek, füzetek nem érdekelték, így kihúzta a fiókot is. Ekkor már a torkomban dobogott a szívem, mert féltett kincseim tárházához érkezett. Belenyúlt és diadalittasan felkiáltva az éppen a spejzban a befőttes üvegek közt turkáló géppisztolyos társát szólította be, hogy nézze csak meg, itt a bűnjel, megtalálta a fegyvert. és fiókból kiragadva a magasba emelte a féltve őrzött vizipisztolyt. A két katona elnevette magát. A tiszt a vizipisztolyt a mellemnek szegezve bal kézzel barackot nyomott a fejemre, majd valamit mondott a társának oroszul, amin még jobban elkezdtek nevetni, aztán a kezembe nyomta a műanyagpisztolyt és harsány hahotázás közben köszönés nélkül elhagyták a lakást.
A bátyám felsóhajtott: - No, ezt megúsztuk. Édesanyám pedig halkan csak annyit mondott, hogy: - No, gyertek, menjünk ebédelni, mert elhűl a leves.

Este, amikor édesapám hazaérkezett a bátyám izgatottan fogadta.
- Házkutatás volt nálunk, itt voltak a ruszkik!
Édesapám kérdőleg nézett rá?
-És találtak valamit?
-Semmit! Jegyezte meg halkan édesanyám, amin én borzasztóan elcsodálkoztam, ezért sértődötten vágtam oda:
- És a töltényhüvelyek meg a vizipisztoly az semmi!
Mindenki rajtam nevetett, de csak évekkel később tudtam meg miért!

Már 20 éves voltam, amikor édesapám elmesélte, hogy a házkutatás előtti éjszaka a bátyámmal szétszedték a vadászpuskát, bezsírozták, papírba csomagolták és az ingaóra állványának aljába dugták el, hogy én ne láthassam, mert féltek, hogy kibeszélem vagy elárulom. Valószínűleg jó okuk volt rá...

Nyúl, 2009. október 18-án Szűcs Mihály

Lépj kapcsolatba velünk

Hírlevélre való feliratkozás

Használati feltételek

Egyéb információk

Pályázati fejlesztések településünkön